2016. szeptember 15., csütörtök

Kibédi kiállítás



Nagy­Homoród menti felvételek Kibéden A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Hargita Megye Tanácsa és Kibéd község Polgármesteri Hivatala Homoródszentmárton községi hétköznapok címmel fotókiállítást szervez Kibéden, a Művelődési Házban 2016. szeptember 23­án, pénteken 18 órakor. Köszöntő beszédet mond Dósa Sándor, Kibéd község polgármestere és Lőrincz Ildikó a székelyudvarhelyi Hagyományőrzési Forrásközpont igazgatója. A kiállítást megnyitja P. Buzogány Árpád művelődésszervező. Az Orbán Balázs nyomdokában elnevezésű, 2015­ös dokumentációs fotótábor anyagából láthatnak ízelítőt az érdeklődők, Antal Levente (Sepsiszentgyörgy), Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Bartók Izabella (Sepsiszentgyörgy), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kerekes István (Kazincbarcika – Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Mincsor Szabolcs (Gyergyószentmiklós), Tordai Ede (Marosvásárhely), Tóth Zsuzsanna (Hatvan – Magyarország), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), Vitos Hajnal (Csíkszereda) felvételeit. A tábort szervezte és a képanyagot válogatta Balázs Ödön fotográfus. A fotótábor megszervezését anyagilag támogatta a székelyudvarhelyi Arkum Invest Kft., Arkum Invest Alapítvány, László János vállalkozó és a Termolang Kft., Pakot Ferenc vállalkozó. Köszönet nekik az önzetlen segítségért. A kiállítás hangulatos képei felhívják a figyelmet a Nagy­Homoród mente kis falvaira. A felvételek üzenetek a világnak: így élnek itt az emberek, ilyen a környezetük, és ilyen csodálatosan szép az a táj, amit századok óta laknak. Ez a kiállítás ízelítő is a helybélieknek, ugyanis október 21–28. között, ugyancsak Balázs Ödön szervezésében, a dokumentarista fotótábor állomása a Maros megyei Kibéd nagyközség lesz, majd pedig saját magukról szóló fotográfiákból nyílik kiállítás.

2016. április 6., szerda

Kerekes István fotográfiái

Kerekes István bemutatása a Pixinfo.com oldalon.

https://pixinfo.com/hu/blog/2016/02/01/kerekes-istvan-fotografiai/

Gyergyószentmiklós - Kaufland











A mellékelt képeken a Gyergyói Fotóklub tagjai láthatók tárlatanyagunk felrakása közben.
Hálás köszönetünk fáradozásukért, segítségükért.

Emberközelben - Hatvan









Nőnapi köszöntő


2016. március 27., vasárnap

Békés ünnepeket!


Emberközelben - Csíkszereda



Az Exposia 2009 májusában Székelyudvarhelyen alakult fotós csoportosulás. Az egyetlen olyan társulás, amelynek az említett régión kívül több magyarországi alkotó is tagja. Első, bemutatkozó tárlatuknak az anyagát természetfotókból válogatták. Az eddig Székelyudvarhelyen kívül Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Gyergyószárhegyen,Gyergyószentmiklóson, Nyírbátorban, Szilágysomlyón, Győrben, Hatvanban, bemutatkozó csapat most Emberközelben című tárlatával Csíkszeredát és azokat köszönti, akik nem közömbösek a szép, a tartalmas, a míves befogadására.


Szakmai értékelés aligha illene hozzám, hiszen szinte semmit nem tudok a fényképezésről. Csak ámuló rajongója vagyok annak, ami más számára annyira fontos volt, hogy meg kellett osztania velem, velünk.

Amikor fényképeket nézeget az ember, összesűrített világ tárul ki előtte. Hát egy ilyen tárlaton? Távoli dolgok között mozoghat otthonosan, messzi vidékek emberei néznek vissza rá, egyfajta múlt veszi tenyerére, hiszen eltűnt, megismételhetetlen pillanatokkal szembesül. Eltűnt időbe néz azon az alapon, hogy ugyan abba vízbe nem léphetünk kétszer, ahogy – szintén a már régen – a filozófia órán hallhattuk. A fényképek e kijelentés tagadásai, hiszen a fotós igenis nem csak egyszer léphet ugyan abba a vízbe: először, amikor érzékeny lencséje rabul ejti a témát, másodszor, amikor a felvételt előcsalogatja a gépén, aztán újból és újból, amikor fotópapírra, menti, majd amikor osztályozza, kiállítja... Mert benne miden alkalommal felidéződik az érzés is, ami tekintetét megragadta az ihletett pillanatban. Az érzés, ami a tárlatlátogató számára akkor is titok marad, ha órákig nézi a képet. Mert a fotográfust ruházta fel egyedül e titok birtoklásának jogával a teremtő, ahogy a jó színészt a vers, a dráma, az irodalmi alkotás tolmácsolásának varázslatával. Ha valóban érzékeny, jó a fotó, tolmács lehet. A legnagyobb alkotó tolmácsa. Kicsit a fényképész lelkéről is valló. A jó fényképek ezért egyenrangúak ma már tőlünk távolabb minden más művészeti alkotással.
A fotós tehát nem felesel a görög Epheszoszi Herakléitosszal, nem is cáfolja, miközben talán épp azért kattintotta el a masináját, mert tisztában volt annak örökérvényű igazával: kétszer nem léphetünk ugyan abba a vízbe, folyóba. Ha pedig ez így van, vélheti nyakában az érzékeny szerkezettel, akkor legalább ragadjam fülön a múló pillanatot. Örökítsem meg, mert ki tudja, nem én vagyok-e az utolsó, aki szénégetőt fotóz, és a boksa könnyű, szállongó füstjét. Öregeket, akikkel életük harcai és békekötései néznek szembe a haldokló faházból, sőt a megterített asztalról is. Kidőlt bedőlt kerítés mögül a jövőről még mit sem sejtő, de már most szomorú tekintetű, maszatos gyermekeket, akikről mintha semmit nem tudna a gondoskodás tündére.
Nyilván, a felvételek sok mindent csak sejtetni tudnak, hiszen ma még nem közvetíthetik a virág illatát, a szellő lebbenését, a madár szárnyának suhogását, a méhek zümmögését, a szálló füst szagát… Ezt még bensőnk csalja a képhez – kiegészítőnek. Ám valószínű, ezzel a fejlődési ütemmel, néhány év múlva e hiányosság is kipipázható lesz. Addig ellenben csak a látványra alapozva keltheti fel érdeklődésünket a fénykép, csak a látvány hatására indulhat el az elemző képzelet, feldolgozni, majd élménnyé varázsolva tárolni az üzenetet, amelyet minden fotó közvetít, legyen az míves, alapos felkészülés után elkapott pillanat, vagy csak egy egyszerű telitalálat.
Amikor szüleink halála után a házban maradt dolgokat osztályoztuk, raktuk ide-oda, szabadulni nem tudva tőlük, hiszen örökség volt, szüleinkre, általuk addigi életünkre emlékeztető, másnak talán lim-lom, én a fényképek közé kerültem. Közé, mert egy nagy fiók fotográfiai vettek körül, mint őszi lomb a fát. Emlékek kelhettek életre, szóval attól a perctől húgaim nem sok hasznomat látták.
Minden egészséges fiúgyermeknek van egy nőideálja, ahogy a lányoknak férfiideálja. Bár manapság… de hagyjuk, ezt a témát nem óhajtom boncolgatni.
Szóval, egyszer csak a sok kép között egy olyan bukkant fel, amitől elállt a lélegzetem. Az öltözetek alapján az első világháború időszakából származhat. Egy nagyvárosi, sötét ruhás, csinos polgárasszonyt ábrázol két gyermekével. Azt az asszonyt, aki egész életemben ott élt bennem, mint nőiszépség-ideálom. Ki tudja, mikor lettem szerelmes belé? Hány éves lehettem, amikor először láthattam? Hogy felejthettem el, hogy egy fényképről lépett az életembe, s nem valamelyik álmom asszonya volt? Milyen csoda lehet egy fotóban – kérdem ma –, hogy ilyen mélyen beépülhet a lelkünkbe, ahogy örök plátói szerelmem az enyémbe?
Erre e tárlat anyagának szemlélése közben minden percben gondolhatunk, ahogy arra is, hogy a természetfotózástól a csapat tagjai hogyan jutottak el a szociofotózásig. A táj marasztaló szépségét megörökítő derűtől nem egy esetben e tárlat bánatról, komorságról valló munkájáig.
Külön érdeme e kiállításnak, hogy a kilátástalan helyzetekben reménykedésbe, megnyugvásba oldódik a tekintet, az arc.
Elgondolkodtató kiállítás anyaga vesz körül. Ma még nem tudni, ki mit rak abba a bizonyos lelki tarisznyába: hamuba sült pogácsának, mert, hogy elrak valamit, netán elraktároz több pogácsát is, abban biztos vagyok. Megérintetlen senki nem fog távozni.
Ezért értékesek ezek a fotók és érdemelnek dicséretet azok, aki meglátták és megláttatják azt a világot, amelynek észrevételére mi túl rövidlátók vagyunk. Balladák üzennek e tárlaton. Képbe menekítettek.
Köszönet érte!
Csíkszereda, 2016. február 25.                                                                                Bajna György







http://hargitanepe.eu/az-exposia-alkotocsoport-kepei-ele/